Több részletben közöljük azt a hosszabb beszélgetést, amelyet nemrég (2009. õszén – a szerk.) folytattunk világhírû új edzõnkkel. Szóba került a szerepvállalása a DVSE-nél, a pályafutása játékosként és edzõként, valamint némi kis magánélet…

 

 

Gyöngyösi András a Debreceni Vízilabda Sport Egyesülethez a most futó szezon kezdetén érkezett meg. A korábbi 240-szeres magyar válogatott, többszörös gólkirály pólós aktív pályafutása után edzõként tevékenykedik, immár lassan egy évtizede. Viszonylag hamar belecsöppent a tréneri munkába, 32 évesen még simán vízilabdázhatott volna, ám váltott, s mára tapasztalt, ám továbbra is ambiciózus szakemberré vált, akire nemcsak neve miatt, hanem – õ leginkább ezt szeretné elérni, bárhol dolgozik – jelenlegi munkája okán is felnézhetnek az ifjak. Célja, hogy élvonalbeli csapata legyen Debrecennek.

– Mi van ebben az uszodában, a debreceni közegben, milyen hosszabb távú tervekkel érkeztél ide?

Gyöngyösi András: Csak hosszú távú célokkal érkeztem. Ezek, hogy a felnõttekkel egyre feljebb lépkedjük szépen, az utánpótlást pedig kompetensé tegyük az országos bajnokságra. Ebben már mostanra is elértünk ezt-azt, például a különbség csökkent pár hónap alatt köztünk és a nevesebb klubok együttesei között utánpótlás terén, a felnõttek meg sokkal jobban állnak, mint az elõzõ szezonban, van esély a feljutásra is. A lényeg, hogy Debrecenben egy OB I-es csapatot hozzunk létre, s ezt a remek uszodát azután meg kell tölteni sok-sok emberrel. Erre – a vizes sportokat figyelembe véve – csak a vízilabda lehet képes. A helyi embereknek új lenne, ám itt nem kell tízezreket behozni, elég 1-2 ezer nézõ, s Debrecen is új színben tûnhetne fel. Tudom, hogy ebben a városban nagy hagyományai vannak más sportágaknak, ám a mai világban, ha jól csomagoljuk magunkat, eladhatóvá válunk, s az egyébként Magyarországon sikersportágnak számító vízipólót igen hamar sokan megkedvelnék. Hazánk egyik legszebb, de mindenképpen leghasználhatóbb uszodájában jó lenne igazi sportéletet létrehozni, mert erre építették, gondolom.

– Konkrétan hogyan kerültél a DVSE-hez, illetve meddig szól a szerzõdésed?

Gy.A.: Én jelentkeztem be. Már korábban is láttam fantáziát ebben a közegben, az uszodában. Egy plusz két év van a kontraktusban. Egy biztos, nem parkolóra jöttem Debrecenbe.

– Nálunk eléggé kényes a sportszeretõ lakosság arra, hogy legyenek hazai kedvencek is egy-egy csapatban, különben kevésbé kötõdnek az adott gárdához. Mi lehet a fejlõdés útja a DVSE-nél, ha ezt is figyelembe veszed?

Gy.A.: Kisebb ráfordításból, mint sok más sportágban, hasonló vagy nagyobb dolgot lehet alkotni a vízilabdában, mivel közel sincsenek olyan nagy fizetések például. Ráadásul öregbíteni lehet a város hírnevét is. A szerb modell híve vagyok: az utánpótlás fejlesztése után „gyártani” kell a játékosokat, folytonosan ellátni emberanyaggal a csapatokat. Az OB I-es indulás azonban kell ahhoz, hogy megfelelõ vízfelületet kapjon a DVSE, majd az utánpótlás képzését olyan szinten és intenzitással mûvelni, hogy az eredményt hozzon. Ez azonban már „csak” munka kérdése, keményen dolgozni kell! Eleinte bizony kevesebb helyi sportoló lenne a legjobbak keretében, ám ez a fejlett utánpótlásra épülve folyamatosan változna, egyre több debreceni kapna szerepet. Öt-hat-nyolc év alatt elérhetõ az, hogy helyiek alkossák a csapat jó részét. Példaként Egert lehet felhozni, ahol nem is olyan régen úgy tört elõre a vízilabda (noha addig is az egyik vidéki fellegvárnak számított), hogy egy csapatra való jó pólóst igazoltak oda, megteremtve egy remek elsõ osztályú gárdához a feltételeknek ezt a részét is, aztán mára ott tartanak Hevesben, hogy a csapat jelentõs része egri fiú, és az eredményesség azóta is megmaradt. Az elején idehozott húzóemberek jók arra is, hogy megszerettessék a lakosokkal a vízilabdát, de azt mondom, a mostani DVSE-bõl is beférhetne 3-4 játékos egy késõbbi OB I-es alakulatba.

– Úgy hírlik, kõkemény edzéseket tartasz. Amúgy milyen típusú tréninget favorizálsz?

Gy.A.: Edzések minõsége közt nincs különbség, ha céljai vannak valakinek, akkor ugyanúgy kell tréningezni mindenhol. Nincs külön OB I-es és OB II-es edzés, csak komoly edzés van. A nagy különbség a ráfordítható idõben keresendõ. Az élvonalban napi 4 órát gyakorolnak átlagban, itt meg ez nagyjából 1 órára jön ki.

– Mennyire más kicsikkel és felnõttekkel dolgozni?

Gy.A.: Gyerekekkel foglalkozni nagyobb felelõsség, ám a felnõtteknél érhetõ jobban tetten a munka eredménye. Idõvel persze ennek a kettõnek külön kell majd válnia. Jelenleg foglalkozom a legkisebbekkel is, ugyanúgy, mint a nagyobbakkal és a felnõttekkel. Szeretném megmutatni, hogy meg lehet valósítani Debrecenben is egy nagyon hatékonyan mûködõ utánpótlásképzést.

A következõ részben elõtérbe kerül Gyöngyösi András személye…

II. rész

– Kicsit beszéljünk a játékos-múltadról! A felsorolás helyigényes lenne, a honlapodon (www.tojo68.hu) úgyis részletesen elolvasható minden, ám említsük meg, hogy három olimpián voltál alapembere a magyar válogatottnak, többszörös gólkirály lettél itthon és Olaszországban. Év Játékosa díj, Faragó díj és még más elismerések is értek téged, aki a KSI-bõl indulva a Tungsram és a Fradi után már 22 évesen a Pro Reccóhoz szerzõdtél, pólóztál a Savona és a Sturla alakulataiban is. Hazatértél az 1996-os atlantai olimpiára készülve (BVSC), aztán négy évig megint Recco, zárásként pedig a Vasas. BEK, KEK, LEN-kupa, mind ott van a lajstromban, akárcsak az Eb-k és VB-k, Világkupák. Edzõként az FTC-vel és a Szegeddel is eredményeket értél el, ami bajnoki dobogóban, negyedik helyekben, valamint Magyar Kupa-döntõben mutatkozik meg. Mely idényekre emlékszel vissza a legszívesebben?
Gy.A.: Kiemelkedõnek tartom az 1992-es bajnoki döntõt – illetve azt a szezont – a Reccóval, hatalmas csata volt a Posillipo ellen. 1988-ban volt egyénileg a csúcsévem. Ekkor a Fradiban játszva hazai gólkirály voltam, bajnokok lettünk, a BEK-ben elõdöntõbe jutottunk, a szöuli olimpián pedig 2. lettem a góllövõk között (a válogatott 5. helyen végzett – a szerzõ).

– Játékosként az olasz Pro Recco csapatkapitánya is lehettél, ami külföldiként nagy elismerés. Milyen volt kint és milyen itthon játszani?
Gy.A.: Magyarországon egy válogatott, elismert sportoló voltam, de kint hétrõl hétre bizonyítanod kellett a tudásodat, ott szinte a nulláról indulva vívtam ki a hazaiak elismerését. Volt olyan magyar is, aki hazajött, mert nem bírta a gyûrõdést. Az a bajnokság a legerõsebb volt akkor Európában, amikor Olaszországban játszottam, az éllovas akár az utolsó ellen is sokszor vért izzadt a gyõzelemért, s emellett mindent a focihoz hasonlítanak, ahhoz mérnek arrafelé, a profizmus diktál. Olyan kis dolgok is, mint például, hogy nekünk is egységes öltönyben kellett megjelenni, meg hasonlók. Itt ilyen nem volt. Ám mondhatom, hogy megszerettek engem, emellett a csapatkapitányi poszt is sokat jelent nekem, ezt talán csak Benedek Tibi érte el a Reccónál külföldiként.

– Változott valamit a mentalitásod a légiós-élet hatására?
Gy.A.: Nem, nekem mindig ugyanolyan volt a mentalitásom, szerettem edzeni és dolgozni, hajtani. Ez nem változott. Ám nagy élménnyel szolgált nekem a légiós-élet az olaszoknál. Erõs gyökeret vertem, ha nem jön közbe egy tragikus esemény (az édesapám akkor halt meg), akkor talán még ma is ott lakom és ott építem fel a további életemet. Ám nem vagyok vándormadár, most a célom az, hogy itt érjem el azt, amit kitûztem magam elé. Legyen Debrecenben egy élvonalbeli vízilabdacsapat, s akkor nagyon örülni fogok. Ha lesz egy teltházas OB I-es derbi, akkor meg mondhatom, hogy elértem, amit akartam, szinte elégedett leszek.

– Akkor, ha ez meglesz, egybõl haza is mész, igaz?
Gy.A.: Neeem, dehogy, akkor meg már azért is maradni fogok…

– Mikor játszottál utoljára tétmeccset, illetve azóta pólózol valahol csupán kedvtelésbõl?
Gy.A.: A 2000-es Vasasban még ott voltam. Tervezem, hogy esetleg majd valahol eljátszogatok, ám igazából nem hiszek a levezetésben, az ember csak magát nevetteti ki vele, ezt a sportot nem lehet öregfiúk szinten mûvelni. Most már az edzõség motivál.

– Vannak személyek akikre edzõként felnéztél, akiktõl sokat tanultál a szakmából?
Gy.A.: Dolgoztam persze jó trénerekkel, de az én edzõi pályafutásomat inkább azok a korábbi tapasztalatok befolyásolták lényegesen, amelyekbõl megtanultam, hogy mit nem szabad majd csinálni, ha edzõ leszek, vagy mit kell jobban tenni. Tehát inkább a negatív benyomások azok, amelyek hatottak rám, mert hát voltak azért ilyenek is.

– Gondolom, azért teszem azt 23-25 évesen még nem tudtad, hogy belõled tuti edzõ lesz, s nem ilyen szemmel nézted a tréningeket.

Gy.A.: De, én elég tudatosan készültem rá, hogy igenis, egyszer majd edzõ leszek. Amúgy Olaszországban rengeteget tanultam taktikailag. Õk elõbb kezdték a taktika egyre fokozottabb elõtérbe tolását. Nálunk igazából Horkai György honosította ezt meg.

– Te milyen vagy az edzéseken, felnéznek rád a játékosok a neved miatt, illetve mennyire érzed reálisnak a DVSE élvonalba kerülését?
Gy.A.: Munkával akarom kivívni a tekintélyemet, nem a múltammal. Egyébként is hamar elmúlik a világ dicsõsége, van, akinek már semmit sem mond a nevem. Annak vagyok a híve, hogy mindig minden játékosom megértse a feladatát, azt, hogy miért dolgozunk, ha egy hullámhosszra kerülünk, nem az a lényeg, hogy tegeznek vagy sem, fel fognak nézni rám. Nem vagyok büntetgetõ típus. Ami az élvonalat illeti, OB I B és OB II között kicsi a különbség, ezért is érdemes, amint lehet, megcélozni az OB I B-t. Az meg szégyen, hogy az OB I-ben csak tizenegy csapat indult, nem találtak egy tizenkettediket, így azt mondom, ha megfelelõ körülmények lesznek, teljesen reális lehet a legmagasabb osztály is a számunkra. Ám ennek eléréséhez minden szinten fejlõdni kell.

– Mit mûvelsz, ha nem a vízilabdával foglalkozol?
Gy.A.: Hobbira gondolsz? Mozi, színház, könyv, ez minden játszik nálam, na meg nagyon szeretek utazni.

– Család?
Gy.A.: Egyedül élek itt Debrecenben, elváltam. A gyerekek a mamámmal Szegeden laknak. Az ikreim 8 évesek, rajtuk kívül van egy 14 és egy 16 éves gyermekem is. Mielõtt megkérdeznéd, igen, a két nagyobb vízilabdázik. Maguktól kezdték el, nekem meg az a fontos, hogy szeressék, csinálják, egészségesek legyenek, aztán majd meglátják, hogy akarják-e komolyabban mûvelni.

– Egészséges a kiemelkedõ versenysport manapság?
Gy.A.: Nem. Sajnos egyre inkább nem, de utánpótlás szinten mindenképpen az. Meg ugye ez elviszi a kölyköket a számítógép elõl, mozognak, szóval fontos.